A lélek...

Ez nem egy tipikus bejegyzés lesz a részemről. Mert egyrészt totálisan rossz kislány voltam vasárnap és ma, de egy csepp bűntudatot sem érzek, és ez is ritka. Másrészt meg rájöttem, hogy miért vagyok mostanában képtelen haladni.

Rosszul vagyok. Lelkileg. Valószínűleg régen felismertem már a problémát, csak még magamnak sem mertem beismerni. Minden annyira mélyen gyökerezik, hogy egyszerűen jobb is, ha nem merülök bele annyira. Már az is óriási lépés, hogy ide most mindezt leírom. De író és olvasó kúrára fogtam magam, úgyhogy megteszem a tőlem telhető legtöbbet a javulás érdekében.

A lelki dolgok nem a fogyókúra miatt vannak, sokkal inkább az egyetem és a barátnőim miatt. Vagy talán az utóbbi okozza az előbbit, már ezt is el tudom képzelni.

Van ugyanis A barátnő, akit régen ismerek már, de az elmúlt két és fél év folyamán nagyon eltávolodtunk. Évente kb. egyszer találkozunk, olykor-olykor beszélgetünk facebookon (ő budapesti...). Ami nem is lenne probléma, mert én úgy tartom, hogy továbbra is minden rendben van köztünk. Csak néha, amikor belegondolok, akkor kicsit rájövök, hogy mégsem. Fáj, hogy az elmúlt időszakban ő sosem keresett (kivéve egy alkalmat, amikor a felvételi eredmények kijöttek, akkor megkérdezte, felvettek-e), általában én törtem meg a csendet, és ez már nagyon idegesít. Nem is akarok írni neki, nem is akarom elmondani, mit érzek. Nem is tudnám elmondani, mert két és fél éve nem lelkiztem vele, képtelen lennék újra megnyílni, ahhoz kellene jó néhány beszélgetés. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy nem ér rá, hogy mindez azért lenne, mert orvosnak tanul, én meg csak egy szimpla mezei tanárnak...

Van B barátnő, akivel két évig együtt laktam, és sokáig nagyon jól kijöttünk, azonban egy éve kezdett romlani a viszony (rátett erre a gyógyszerszedésem is, abszolút kifordultam tőle önmagamból, meg ott volt a szakdoga, az államvizsga), és végül meg is beszéltük, hogy idén nem leszünk egy szobában, de a barátság megy tovább. Ez igazából valamiféle engedmény volt a részemről, mert néha a hátam közepére sem kívánom, de ugyanakkor pont a két év együttlakás miatt ismerem a hátterét, és tudom, hogy szüksége van rám. Mindig viszek neki muffint, sokszor próbálok kommunikálni is vele, de nagyon sokszor nem sikerül, mert képes olyan pillanatban beállítani, amikor senkivel sem akarok beszélni, és távol áll tőlem, hogy megbántsam, mégis sikerül. Őszintén szólva sokszor nem is értem... nem rám lenne szüksége, hanem pszichológusra.

Így áll a helyzet nagyjából. Persze nem tudjátok a teljes hátteret, hogy miken mentünk keresztül, talán nem is fontos.

Az egyetem pedig... nem érzem jól magam, túl sok nekem, és az elmúlt két hónapban többször fordult meg a fejemben, hogy nem akarok tanár lenni, mint előtte összesen. Egyszerűen a legtöbb tárgyat nem bírom,  sok tanárt sem... Sírhatnékom támad, ha arra gondolok, hogy mindjárt vizsgaidőszak és sok - számomra - marhaságot meg kell tanulnom. És még erről sem beszélhetek senkivel, mert nem tudom, miért. Nem merem elmondani senkinek. Igazából kinek mondanám?

A lelkemnek egy igazi barátnőre lenne szüksége, vagy szerelemre, mert így csak egyre jobban begubózom a magányomba. Irigységgel nézek az utcán sétáló párokra, a velem egyidős és házas csoporttársaimra, mert van egy olyan érzésem, hogy velem mindez sosem fog megtörténni. Pedig szeretnék négy gyermeket, szeretnék nagy családot, ebédeket és közös sütéseket, kirándulásokat. Sajnos sokszor az csak ront a helyzeten, hogy a nővérem is házas, a húgomék tervezik, én meg...

Na, de hát holnaptól próbálok nem venni édességet, majd kitalálom, hogy mit kell csinálnom, ha mégis veszek. Sok-sok zenét hallgatok, írok majd és olvasok. Talán végre sikerül összehoznom néhány novellát vagy verset.

És akármennyire is szeretném, nem várom a karácsonyt, pont a fentebb említett okok miatt. Azt hiszem, depressziós vagyok, és ezt nálam sosem veszik komolyan, nem is mondom el senkinek a családból.

(Ha valaki magára ismer - bár nem hiszem, hogy tudnának erről a blogról, de sosem lehet tudni -, akkor elnézést, de már nem tudom magamban tartani...)

Nem kell reagálnotok, nekem már az is elég, hogy tudom, valaki olvasta, valaki meghallgatott, valaki odafigyelt rám. Köszönöm, hogy ti itt vagytok.